Minden napot úgy kellene kezdenünk, mintha a csecsemő és a haldokló egyszerre pillantana ki a szemünkből. Így talán meg is értenénk valamit abból, amit szüntelenül és okosan igyekszünk megmagyarázni magunknak.
Mindig a lehetetlenre kell rákérdezni – és az elért csúcson mindig újra –, mert csak így derülhet ki a lehetséges és a tudható határa.
Negyven év nem old meg semmit, sem hatvan, sem ezer. Esetleg egy napfölkelte.
Az összkép és összhang felülmúlhatatlan. Olyan durva bájjal rendelkezik, mint a rontatlan szeretet – főképp esők után, mikor a résekbe telepedett moha és fűszigetek hirtelen kibocsájtják a színeiket, szinte mimikát kölcsönözve a falfelületeknek, régi sebhelyek emlékké szelídült stigmáit.
Csak emlékben lesz felfoghatóvá a valóság; az teszi valószínűvé.
Még a „semmit” se tudjuk elképzelni úgy, hogy ne lássuk. Ez a börtönünk, de egyben a szabadságunk is. Némi erőszakoltsággal ezt nevezhetnénk az eredendő fénybe-vetettség állapotának.
Szeretjük ezeket a számunkra idegenül csengő helységneveket. Szinte még fokozottabban közvetítik azt a bensőséges gazdagságot, amiből a világ olyan ismerősen felépül, bárhol.
Két alapvető nosztalgiánk: tettenérni a valóságot és eltérni tőle.
S igazában most tudom csak, hogy csend volt, mert itt a zaj; a leírható.
Napsütött élők, napsütött hullák. Működik a világ. Nincs üzemzavar.
Hogyha nincs semmiféle aszimmetria, akkor egyáltalán nem tudjuk két esemény közül az egyiket leírni.
Montaigne-nek igaza van: ha a hasfájásomról vagy egy sötét sarok még sötétebb érdektelenségéről vagy a legforróbban időszerű közérdekről írok és adok hírt teljes odaadással és elmerültséggel: mindegyikből ki fog ütközni az egyetemes igazság.
.jpg)
.jpg)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése