2012. február 28.

42 195


Fotó: http://www.facebook.com/bfz.hu


A Budapesti Fesztiválzenekar az idén is megrendezte a minden évi maratont. Ha van kulturális misszió, akkor ez tényleg az, szinte jelképes árú koncertekkel és ingyenes filmvetítésekkel (összesen 17 - gyakran egyszerre zajló - programmal, ha jól számoltam). 
Ezek közül mi kilencen voltunk. Normális esetben ezt túladagolásnak hívnák, de azt hiszem, nincs az a mennyiségű Mozart, ami bármiféle káros mellékhatással járna.  
Bármennyit pendliztünk is az egyes helyszínek között, azért a maratoni távot nem kellett megtennünk - a 42 195 mégis megvolt, csak nem méterben, hanem másodpercben, reggel fél 11 és este negyed 11 között, ameddig a Mozart-maraton tartott.

Hajnali fél 11-kor én, a megrögzött bagoly, még nem vagyok teljesen magamnál, úgyhogy az első koncert megítélését rábízom a pacsirtábbakra. Mindenesetre nem volt frenetikus hatással rám sem a 490-es koncertária, sem a következő jegyzékszámú c-moll zongoraverseny előadása (Sébastien Droy, ill. Alekszej Ljubimov a Rolla János vezette Rádiózenekarral) - de, mondom, valószínűleg bennem volt a hiba.
  
Egy óra múlva aztán a holtakat is felébresztette volna Cecilia Bartoli egy 2001-es videójával, amelyen öt koncertáriát énekelt, a Concentus Musicus kíséretével és Harnoncourt vezényletével. Bartoli 10 évvel ezelőtt is fenomenális volt. (És alaposan megvigasztalt minket, pedig eredetileg szomorúak voltunk, mert az ugyanekkor zajló Szabadi-Kovalszki szonátakoncertre már hónapokkal ezelőtt sem kaptunk jegyet.)

Megint élő koncert következett fél 1-kor: az Esz-dúr kürtverseny és a "nagy" g-moll szimfónia. Az előbbiben a Fesztiválzenekarból jól ismert, Lennonra hajazó Szőke Zoltán volt a szólista, a zenekar pedig a MÁV Szimfonikusok volt, amelyet a máskor mindig mosolygó Takács-Nagy Gábor most mintha felhős homlokkal vezényelt volna. Hogy a zenekar teljesítményével volt-e elégedetlen, vagy netán az nem tetszett neki, hogy az orkesztra női tagjai inkább az ebédidőhöz és nem a koncerthez öltöztek, nem tudom. De az is lehet, hogy rosszul ítéltem meg a szituációt, pedig ezt a koncertet még a földszintről és jó helyről nézhettem.
A vasárnapi ebéd és az azt követő szieszta helyett egy 1954-es salzburgi Don Giovanni következett, Furtwänglerrel, a Bécsi Filharmonikusokkal és a kor legnagyobb hangjaival. Elisabeth Grümmer, Lisa della Casa, Erna Berger, illetve Cesare Siepi, Otto Edelmann, Anton Dermota, Ernster Dezső, Walter Berry - fantasztikus névsor. És persze fantasztikus zene. Így aztán különösen bántó volt a kontraszt, hogy mindehhez egy C kategóriás népszínműhöz illő rendezés és egészen amatőr színészi teljesítmények járultak - tisztelet a néhány kivételnek. Anton Dermota minden határon túlment színészi (?) játék terén - a századforduló körüli némafilmekben sem használtak ilyen gesztusokat és mimikát az érzelmek kifejezésére, mint ő Don Ottavioként. Csukott szemmel viszont igazán nagy élmény volt az opera - és még sohasem hallottam jobb Leporellót, mint az általam eddig csak névről ismert Otto Edelmann

De nem a látvány miatt nem tudtuk a végéig megnézni a filmet, hanem azért, mert 3-kor kezdődött a Budapesti Vonósok koncertje a könnyed F-dúr divertimentóval, amelyet az Esz-dúr sinfonia concertante követett, a Kokas-Kelemen házaspár bravúros közreműködésével. (Mellékszál: itt most szerencsésnek bizonyult, hogy erre a koncertre már nem a földszintre, hanem az emeletre kaptunk csak jegyet, mert ott Kelemen Barnabás játék közbeni sajátos mimikájából már szinte semmit nem lehetett érzékelni, csak magát a játékát, az pedig briliáns volt, akárcsak Kokas Kataliné.) Ennyire jónak még nem is hallottam őket együtt.

A Fesztivál színházbeli g-moll vonósötösre sem volt jegyünk, úgyhogy lett egy "lyukas óránk", kimentünk tavaszozni. A nap már lemenőben volt, de gyönyörű fények voltak, és bár nagyon fújt a szél, de kristálytiszta volt a levegő, és a zikkurat tetejéről a Pilist is látni lehetett, mint még soha. Meg is ebédeltünk kelet-európai turista módra, zacskóból és pillepalackból.
Aztán ötkor fölmentünk a II. emeletre, meghallgatni pk kedvenc szimfóniáját, a Jupitert (előtte pedig A varázsfuvola nyitányát). Kovács János vezényelte a Filharmóniai Társaság Zenekarát. Bennem nem hagyott maradandó nyomokat az előadás, és pk is megállapította, hogy "hát, Fischerékkel a múltkor sokkal jobb volt". Valóban.
Hatkor megint az Előadóterem következett egy filmmel. Kedves és jópofa ötlet: marionettbábokkal játszották el A varázsfuvolát. 
A báboknak remek énekesek adták a hangjukat: például Rita Streich, Maria Stader és mindenekelőtt Dietrich Fischer-Dieskau. Csak egy baj volt, de az elég nagy: nem elég, hogy megrövidítették a történetet, de meghúzták a túl hosszúnak talált áriákat is. Ennyire nem kellett volna "ifjúságira" venni az előadást. 
Ha Wierdl Eszter és a BFZ-klarinétos Ács Ákos 7 órakor kezdődő koncertjére kaptunk volna jegyet, akkor nem vártuk volna meg A varázsfuvola boldog végkifejletét, így azonban csak az ülésben egyre inkább elhasználódott tagjaink kiegyenesítésére volt pár perc a teraszon, mert közeledett a 8 óra. Rados Ferenc szólókoncertjét hallgathattuk volna meg ekkor - de sajnos a nagyteremnél sokkal kisebb befogadóképességű Fesztivál Színház volt a színhely, így aztán erre a nagyon ritka élményre tényleg percek alatt elfogytak a jegyek, túl későn ébredtem akkor, novemberben. (Is.)
Be kellett hát érnünk Menuhinnal és Karajannal. Az A-dúr hegedűversenyt örökítette meg az 1966-ban készült film. 
A Bécsi Szimfonikusok (akkor még csupa férfi) ültek egy háromnegyed kör alakú dobogón, Karajan azonban nem az üresen hagyott körnegyedben állt, hanem valahol középtájt, Menuhin mellett és fölött (merthogy volt neki egy pluszdobogója) - vagyis a zenészek legalább harmadának háttal vezényelt. Mivel a szokott módon csukva volt szinte mindvégig a szeme, neki tehát mindegy volt, hol áll - a zenészeknek talán nem annyira. Na de Menuhin! Ilyen hangon csak az ő hegedűje tudott szólni. Tudom, elkoptatott az "éteri tisztaság" kifejezés, de nem tudok jobbat. Gyönyörűséges volt, lenyűgöző.
Aztán eljött a 9 óra, és eljutottunk a csúcsra. Két szempontból is: az ég magasába, a harmadik emeletre szólt a jegyünk, és alighanem a zene sem tud magasabbra jutni, mint Mozart Requiemje. Fischer Iván és a Fesztiválzenekar pedig méltó tudott lenni a műhöz, akárcsak az énekesek (Fodor Beatrix, Mester Viktória, Sébastien Droy, Kovács István) és a kórusok (Szent Efrém Férfikar, Schola Cantorum Budapestiensis). A kórustagok a zenészek között elszórva álltak (ültek, térdeltek), nem a szokott módon elkülönülve - nyilván annak deklarálásaképpen, hogy ugyanolyan részvevői a csoda megteremtésének, mint a zenekar tagjai. De nem lehetett könnyű pl. a tubától vagy az üstdobtól fél méterre énekelniük. 
A MűPa legendás akusztikáját most tesztelhettük igazán: ha a földszinten netán még ennél is szebben szólt a zene, mint nálunk a magasban, akkor az már a csoda kategóriája. 
Hogy milyen volt ez a Requiem, azt csak akkor tudnám megfogalmazni, ha nagyon tudnék írni - de mivel erről szó sincs, nem is próbálkozom. A hatás érzékeltetésére annyit mégiscsak meg kell írnom, hogy amikor a zene utolsó hangja is elenyészett, még másodpercekbe telt, amíg Fischer Iván keze nagyon lassan leereszkedett, és csak ekkor szakadt fel a taps.

A Fesztiválzenekarral nincs felvétel a Requiemről, de a Mozart halálának 200. évfordulóján megtartott legendás Stephansdom-beli koncert (Bécsi Filharmonikusok, Solti György, Cecilia Bartoli stb.) és gyászmise a Decca-féle CD-nél is teljesebb terjedelemben) itt megnézhető.


És még egy: mivel a Bartók rádió a teljes maraton valamennyi koncertjét közvetítette, a Hangtárban bármelyik meghallgatható a megfelelő időpontra kattintva.

2012. február 24.

Hegedű–mobiltelefon duó


Az eperjesi ortodox zsinagógában tartott barokk hegedűkoncert közben megszólalt egy telefon. A szólista, a szlovák Lukáš Kmit, rövid hezitálás után megtalálta az egyetlen helyes megoldást:


Nem ő volt az első hegedűs, aki feltalálta magát az ilyen kínos helyzetben. Az új-zélandi Fiona Pearsnek 2010 októberében szintén afférja támadt egy Nokiával. Ő győzött:


2012. február 21.

Maraton

Ismét totális személyi kultusz a MűPában: 26-án a Fesztiválzenekar egész álló nap Mozartot hallgattat velünk.


A zeneszerző-maratonok közül ez már az ötödik lesz – de ilyen változatos program talán még sohasem volt. Versenyművek és áriák, szimfóniák és operák, szóló- és kamaraművek, számlálatlanul.
Kiváló zeneművészek élőben (11 koncert) és legendás előadók a vásznon (6 videóvetítés) fél tizenegytől este tízig.
Csak néhány név: Rolla János a Rádiózenekarral, Szabadi Vilmos, Kelemen Barnabás, Wierdl Eszter, Rados Ferenc és persze Fischer Iván a BFZ élén. (Két dimenzióban pedig például olyanok, mint Cecilia Bartoli, Nikolaus Harnoncourt a Concentus Musicusszal, Schiff András, Ernster Dezső, Cesare Siepi, Dietrich Fischer-Dieskau, Yehudi Menuhin, Wilhelm Furtwängler meg Herbert von Karajan a Bécsi Szimfonikus Zenekarral.)
És Mozart, Mozart, Mozart – a 12 éves korában írt Bastien és Bastienne-től a Requiemig.

2012. február 19.

A Coriolanus HOPPart-módra

Végre megnéztük a Korijolánuszt.
Remek volt, ahogy ötvözték Shakespeare-t, Kleistet és Brechtet kortárs vendégszövegekkel (Gáspár Ildikó és Bánki Gergő dramatizálásában), ahogy a capella énekeltek Monteverditől Händelen és Schuberten át Cat Stevensig, Amanda Learig, sőt Bródy Jánosig mindenfélét (a Mama, kérlek frenetikusan borzalmas volt, vagyis igencsak hiteles), és ahogy percenként szikráztak fel rendezői ötletek (Polgár Csaba).
  A társulat stabil kemény magja és a vendégek kiváló csapatot alkottak, talán a címszerepet játszó Friedenthal Zoltán, Máthé Zsolt, Herczeg Tamás, Szilágyi Katalin, a két ex-krétakörös: Terhes Sándor és Bánki Gergő meg a három Diána (Takács Nóra Diána, Drága Diána és Kiss Diána Magdolna) volt még a többinél is jobb. (Az utóbbi kivételesen szép és erős szopránja, hibátlan énektechnikája már sok darabban feltűnt, nekem először a HOPPart-féle Varázsfuvolában, évekkel ezelőtt – nem is értem, hogyhogy nem vetélkednek érte a színházak. Bár talán így a jó: ha például lecsapott volna rá a Madách, sosem látnám-hallanám...)

A hatalom természetéről szóló – ezért óhatatlanul áthallásos – darab legfontosabb üzenete mindjárt az elején elhangzik. Így szól: „Gondolkodjatok! A gondolkodáson múlik most minden. Gondolkodjatok!"
 
Free counter and web stats