2011. március 18.

Kemény István

A YouTube-on több tucat Kemény István-verset mondanak el barátai (ismertek, mint például Bartis Attila vagy Peer Krisztián vagy Tóth Krisztina, és – számomra – ismeretlenek), hogy ezzel köszöntsék az idén ötvenéves költőt. Itt.
Például ez a két vers is meghallgatható:

Nyakkendő
Az érthetetlennek tűnő okokból elpusztult
Magyarország egyik legutolsó
miniszterelnökéről beszélik, hogy
fiatal szabadságharcos korában,
fiatal szabadságharcos-csapatával
- tüzes, vidéki és egyenlő fiúk közt is első -
szakállasan és nyilván türelmetlenül
az érettségi-öltönyében feszengve,
a kommunizmus jelképes fegyverletételét
követő parlamenti fogadás előtt, vagy
talán még a megadási feltételekről szóló
szerződés aláírására várva, vagy
más, ezekhez hasonló alkalomból, de
korszakos jelentőségű pillanatban, és egy
díszes előszobában, ennyi szinte biztos,
ácsorgott szabadságharcosok
egy másik csapatával együtt.

Úgy mondják, e másféle szabadságharcosok
már nem voltak annyira ifjak, ezért
annyira tüzesek se már, és vidéki
fiúk se voltak, ám annál inkább érett,
intelligens és fővárosi férfiak,
akikről azt is beszélik, hogy úgyszólván
szabadságharcosnak születtek, és sok
ezer könyv között, nagy belmagasságú,
titkosrendőrség által lehallgatott
belvárosi lakásokban nőttek fel
szabadságharcosokká, valóban.

És utoljára, de nem utolsósorban
álltak még mások is ott az előszobában,
idősebbek, bölcsebbek, nagyobb titkok tudói,
nagyobb csaták látói, és talán egy-két
futóbolond is, amint az egy ilyen
nagy jelentőségű eseménynél sem elkerülhető,
ám akárkik is voltak ott jelen személy
szerint - együttesen mindannyian
a jövő emberei voltak, győztesek, és
nyilván gyanakodva méregették egymást,
amint az természetes is győztesek között,
új korszakok kezdetén, a hatalomtól karnyújtásnyira.

És, ahogy beszélik, ekkor történt az, hogy
az érettebbek csoportjából - mintegy
a várakozás feszültségét enyhítendő - kivált
az egyik, odalépett a tüzesebb fiúkhoz, és
az idősebb testvérekre oly jellemző, már-már
önzetlennek látszó, kis híján kedves mozdulattal
megigazította a nyakkendőcsomót az akkor
éppen újjászülető, majd érthetetlennek tűnő
okokból később mégis elpusztult Magyarország
majdani egyik legutolsó miniszterelnökén.

Ezt beszélik, és akár így történt, akár nem,
elmondható az efféle történetekről, hogy
úgy sűrítik magukba a múltat és jövőt, és
úgy adnak ezáltal némi értelmet
a történelemnek, ahogy a máskülönben
oly fölöslegesnek és nélkülözhetőnek
tűnő nyakkendőnek ad némi értelmet
a nyakkendőcsomó.

Mondják ezért, hogy az efféle
pillanatokat a nyakkendőigazítók
szokták könnyebben elfelejteni,
és ezzel épp fordítva vannak
a megigazított nyakkendőjűek,
aminthogy - érdekes paradoxon -
később viszont, ha emlékeztetik
a jelenetre a nyakkendőigazítókat,
azok azonnal emlékezni szoktak, majd
egy gyors viccel ütik el a kérdést, hogy
szükség esetén szívesen elküldik saját
megunt pszichológusuk telefonszámát
a megigazított nyakkendőjűeknek,
míg ellenben, ha a megigazított
nyakkendőjűeket merészelné valaki
emlékeztetni a kínos, régi jelenetre,
kellemesen csalódna, mert azok is
meghökkentően könnyed mosollyal
hazudnák, hogy jé, tényleg, nade
ki emlékszik már egy ilyen semmiségre,
ép érzékű ember az ilyesmit
ott, helyben, azonnal elfelejti!

De persze mondják ezt is: nem kizárt,
hogy épp ez az eset volt a szabályt
erősítő kivétel, és mind a nyakkendő-
igazítók, mind a megigazított nyakkendőjűek
őszintén és szívből tényleg
elfelejtették a dolgot, mert ennél is jobb
okot találtak az egymás iránti
későbbi engesztelhetetlen, fékevesztett,
egész hazájukat szétrohasztó gyűlöletre, és
lehet is ebben a magyarázatban valami,
hisz tudjuk, ezerszer annyi ok ajánlkozik
a gyűlöletre mindig, mint ahányra
egy gyűlöletnek valóban szüksége van.

És mondják még azt is természetesen,
hogy mindez azért nem ilyen egyszerű -
de hát ezt meg mindenki rávágja azonnal
mindig és mindenre, felelőtlenül.

Búcsúlevél
Édes hazám, szerettelek,
úgy tettél te is, mint aki szeret:
a tankönyveid és a költőid is
azt mondták, hű fiad legyek.

Hű is voltam, fel is nőttem,
cinikus ember se lett belőlem,
csak depressziós, nehéz és elárult,
bezárt cukorgyár a ködben.

Őzek fáznak a szántáson
vagy egy kisváros, alig látom.
Ígértél nekem egy titkot, hazám, hogy
mi a fontos a világon.

Hogyha néha belekezdtél,
az se volt baj, hogy nem szerettél -
majd szeretsz mást vagy magadat, nem baj,
de egyszercsak öreg lettél.

Gonosz lettél, vak és régi,
egy elbutult idegen néni,
aki gyűlöletbe burkolózva még
ezer évig akar élni.

Nem kértél, hogy mosdassalak,
annyit se morogtál, hogy hagyjalak,
mint egy szőnyeg, feküdtél a semmin,
elárulni se hagytad magad.

Az én teám közben elforr,
nem vagyok az már, ki voltam egykor,
az életem nagy happy end nélkül is
végetérhet, mint egy verssor.

Azt játszod, hogy nem is hallasz,
túl nagy énfölöttem a hatalmad.
Hozzádöregszem és belehalok, ha
most téged el nem hagylak.

Amíg élek, úton leszek:
használni akarom a szívemet,
a fejemben szólal majd meg, ha csengetsz,
édes hazám, szerettelek.

3 megjegyzés:

 
Free counter and web stats