A színház halála

Tegnap megint azon gondolkoztunk a Gyász után, hogy a Katona társulata micsoda kiváló színészekből áll és hogy a többségükről – a rendszeres színházjárókon túl –senki sem hallott itt Celebiában. Pedig nincs évad, hogy ne jönnének újabb tehetségesebbnél tehetségesebb fiatalok a színházhoz - és az állandó közönségükön kívül a kutya sem ismeri őket. Merthogy nem szappanoperahősök, hanem színházi színészek. Nem csoda persze, hogy megint ez jutott eszembe, mert a tegnapi darab témája a színház halála volt, meg úgy általában az egész művészeté. Rengeteg ötlettel, humorral, remek zenével, a Tünet Együttes mozgásvirtuózaival (Góbi Rita, Gőz István, Szabó Márta, Szász Dániel – meg persze a rendező Szabó Réka). És a mindent tudó katonásokkal (Elek Ferenc, Fekete Ernő, Fullajtár Andrea, Hajduk Károly, Huzella Júlia – ő még e. h. -,Tenki Réka), akik énekelni, táncolni, hangszeren játszani, szellemesen improvizálni ugyanúgy tudnak, mint az egész Kamrát betöltően suttogni.
* * *
A Kamra előterében pedig fotókiállítás látható: a Blaha Lujza téri Nemzeti Színház-épület 1965-ös pőrére vetkőztetésének, majd a lebontással elkövetett lassú meggyilkolásának ma is szívszorító képei. Gyász-fotók: Szilágyi Lenke, Nemzeti-fotó: Szalay Zoltán

A hang

Egy kiváló és nagyon szimpatikus zenekar, egy energikus, talán kissé túlmozgásos karmester és egy virtuózan használt, elképesztő hang: ez volt a tegnapi Mozart-koncert a MűPában. A Camerata Salzburgot Andrea Marcon vezényelte, a hang tulajdonosa pedig Thomas Quasthoff volt.
A Haffner szimfóniát nagyon rég hallottam ennyire lendületesen és expresszíven, és valószínűleg csak azért nem ünnepelt utána még hosszabban a közönség, mert már alig várta, hogy a koncert második felében újra kijöjjön a pódiumra Quasthoff, aki az első részben két áriát énekelt.
Az egyik, a Per questa della mano című itt hallható-látható, egy nemrégi felvételen:
A koncertet záró újabb két ária közül itt a Così fan tutte-beli Rivolgete a lui lo sguardo:

A ráadásként elénekelt Sarastro-ária (gyönyörű volt) egy tavalyi felvételen hallható (előtte a Per questa bella mano is még egyszer, de talán nem baj).
Nagy koncert volt.


(További Quasthoffok a YouTube-ról itt.)

A Camerata Salzburgtól önálló Mozart-felvételt sajnos nem találtam, de nagyon nem lenne igazságos, ha őróluk csak olvasni lehetne, úgyhogy itt egy I., B-dúr hegedűverseny, amelyet Anne-Sophie Mutter velük vett fel (a három tétel egy-egy videón):


A második tétel
A harmadik tétel

Kemény István

A YouTube-on több tucat Kemény István-verset mondanak el barátai (ismertek, mint például Bartis Attila vagy Peer Krisztián vagy Tóth Krisztina, és – számomra – ismeretlenek), hogy ezzel köszöntsék az idén ötvenéves költőt. Itt.
Például ez a két vers is meghallgatható:

Nyakkendő
Az érthetetlennek tűnő okokból elpusztult
Magyarország egyik legutolsó
miniszterelnökéről beszélik, hogy
fiatal szabadságharcos korában,
fiatal szabadságharcos-csapatával
- tüzes, vidéki és egyenlő fiúk közt is első -
szakállasan és nyilván türelmetlenül
az érettségi-öltönyében feszengve,
a kommunizmus jelképes fegyverletételét
követő parlamenti fogadás előtt, vagy
talán még a megadási feltételekről szóló
szerződés aláírására várva, vagy
más, ezekhez hasonló alkalomból, de
korszakos jelentőségű pillanatban, és egy
díszes előszobában, ennyi szinte biztos,
ácsorgott szabadságharcosok
egy másik csapatával együtt.

Úgy mondják, e másféle szabadságharcosok
már nem voltak annyira ifjak, ezért
annyira tüzesek se már, és vidéki
fiúk se voltak, ám annál inkább érett,
intelligens és fővárosi férfiak,
akikről azt is beszélik, hogy úgyszólván
szabadságharcosnak születtek, és sok
ezer könyv között, nagy belmagasságú,
titkosrendőrség által lehallgatott
belvárosi lakásokban nőttek fel
szabadságharcosokká, valóban.

És utoljára, de nem utolsósorban
álltak még mások is ott az előszobában,
idősebbek, bölcsebbek, nagyobb titkok tudói,
nagyobb csaták látói, és talán egy-két
futóbolond is, amint az egy ilyen
nagy jelentőségű eseménynél sem elkerülhető,
ám akárkik is voltak ott jelen személy
szerint - együttesen mindannyian
a jövő emberei voltak, győztesek, és
nyilván gyanakodva méregették egymást,
amint az természetes is győztesek között,
új korszakok kezdetén, a hatalomtól karnyújtásnyira.

És, ahogy beszélik, ekkor történt az, hogy
az érettebbek csoportjából - mintegy
a várakozás feszültségét enyhítendő - kivált
az egyik, odalépett a tüzesebb fiúkhoz, és
az idősebb testvérekre oly jellemző, már-már
önzetlennek látszó, kis híján kedves mozdulattal
megigazította a nyakkendőcsomót az akkor
éppen újjászülető, majd érthetetlennek tűnő
okokból később mégis elpusztult Magyarország
majdani egyik legutolsó miniszterelnökén.

Ezt beszélik, és akár így történt, akár nem,
elmondható az efféle történetekről, hogy
úgy sűrítik magukba a múltat és jövőt, és
úgy adnak ezáltal némi értelmet
a történelemnek, ahogy a máskülönben
oly fölöslegesnek és nélkülözhetőnek
tűnő nyakkendőnek ad némi értelmet
a nyakkendőcsomó.

Mondják ezért, hogy az efféle
pillanatokat a nyakkendőigazítók
szokták könnyebben elfelejteni,
és ezzel épp fordítva vannak
a megigazított nyakkendőjűek,
aminthogy - érdekes paradoxon -
később viszont, ha emlékeztetik
a jelenetre a nyakkendőigazítókat,
azok azonnal emlékezni szoktak, majd
egy gyors viccel ütik el a kérdést, hogy
szükség esetén szívesen elküldik saját
megunt pszichológusuk telefonszámát
a megigazított nyakkendőjűeknek,
míg ellenben, ha a megigazított
nyakkendőjűeket merészelné valaki
emlékeztetni a kínos, régi jelenetre,
kellemesen csalódna, mert azok is
meghökkentően könnyed mosollyal
hazudnák, hogy jé, tényleg, nade
ki emlékszik már egy ilyen semmiségre,
ép érzékű ember az ilyesmit
ott, helyben, azonnal elfelejti!

De persze mondják ezt is: nem kizárt,
hogy épp ez az eset volt a szabályt
erősítő kivétel, és mind a nyakkendő-
igazítók, mind a megigazított nyakkendőjűek
őszintén és szívből tényleg
elfelejtették a dolgot, mert ennél is jobb
okot találtak az egymás iránti
későbbi engesztelhetetlen, fékevesztett,
egész hazájukat szétrohasztó gyűlöletre, és
lehet is ebben a magyarázatban valami,
hisz tudjuk, ezerszer annyi ok ajánlkozik
a gyűlöletre mindig, mint ahányra
egy gyűlöletnek valóban szüksége van.

És mondják még azt is természetesen,
hogy mindez azért nem ilyen egyszerű -
de hát ezt meg mindenki rávágja azonnal
mindig és mindenre, felelőtlenül.

Búcsúlevél
Édes hazám, szerettelek,
úgy tettél te is, mint aki szeret:
a tankönyveid és a költőid is
azt mondták, hű fiad legyek.

Hű is voltam, fel is nőttem,
cinikus ember se lett belőlem,
csak depressziós, nehéz és elárult,
bezárt cukorgyár a ködben.

Őzek fáznak a szántáson
vagy egy kisváros, alig látom.
Ígértél nekem egy titkot, hazám, hogy
mi a fontos a világon.

Hogyha néha belekezdtél,
az se volt baj, hogy nem szerettél -
majd szeretsz mást vagy magadat, nem baj,
de egyszercsak öreg lettél.

Gonosz lettél, vak és régi,
egy elbutult idegen néni,
aki gyűlöletbe burkolózva még
ezer évig akar élni.

Nem kértél, hogy mosdassalak,
annyit se morogtál, hogy hagyjalak,
mint egy szőnyeg, feküdtél a semmin,
elárulni se hagytad magad.

Az én teám közben elforr,
nem vagyok az már, ki voltam egykor,
az életem nagy happy end nélkül is
végetérhet, mint egy verssor.

Azt játszod, hogy nem is hallasz,
túl nagy énfölöttem a hatalmad.
Hozzádöregszem és belehalok, ha
most téged el nem hagylak.

Amíg élek, úton leszek:
használni akarom a szívemet,
a fejemben szólal majd meg, ha csengetsz,
édes hazám, szerettelek.

Szalóki Ági

A Himnuszról még nincs Szalóki Ági-felvétel. De március 15-én délután 4-kor élőben meghallgatható a Szabad sajtó útján.

Summertime

Nincs unalmasabb, mint egy zenei örökzöld.
De a Summertime nem ilyen, mert ahányan dallják, fújják, húzzák, billentik, annyiféle.
Íme:



Billie Holiday (1936)

Ella Fitzgerald, Louis Armstrong (1938 k.)
Miles Davis (1958)

Janis Joplin (1969)

Yehudi Menuhin, Stephane Grappelli (1969)

https://mp3skull.cr/mp3/summertime_yehudi_menuhin_stephane_grappelli.html

Keith Jarrett (1987)

Itzhak Perlman, Modern Jazz Quartet (1987)

Paul McCartney (1988)

Keith Emerson (1989)


Harcsa Veronika, Erik Sumo Band feat. Kiss Erzsi, 2006

Parti Nagy Lajos

Parapet

A Szív utcában minden este
fát vág egy asszony, hitvány, tarka
pongyolájában semmi teste,
egy kés, egy bárd, egy tompa balta
végén sikong, se kora, se neme,
csak ez a tűz, mi eluralta,
és csak a házak parapet-szeme,
mintha az Isten nézne rajta,
nézné bárányát és a fát,
ahogy cibálja, hasogatja
a bárd, a kés, a tél, a balta
a tarka pongyolát s magát,
míg egy halom lesz asszony és fa
s így mindegyik determinált.


(ponty)

jaj cica karácsony van
mennyél ki egy pillanat
eléggé herótom van
agyoncsapom a halat
de hát vagy ő vagy én
csak add ide a kisláb
ost na ez a szegény
meg se tejes se ikrás
könnyű mondani onnan
asszed egy leányálom
epéje mindennek van
csak ezét nem találom
a fal pirinyót véres
de mindennek van ára
ne kijabáljál édes
dehogy mostad hiába
azér nem könnyű élni
éppenséggel promt nehéz
pont olyan a halé ni
ahogy isten szeme néz


(…)

mért legyek én szobatiszta
kiterítenek úgyis
mért ne legyek szobatiszta
kiterítenek úgyis


Egy hosszú kávé

Ma ősz van és vasárnap,
avarszag és dohányzom,
az asztalkán fajanszban
még gőzölög az égbolt,
egy öntöttvas fotelben
ülök a cifra balkon,
kavarva hosszu kávét,
míg végre lusta tükrén
eloszlik és bedrappul,
mint kondenzált ökörnyál,
a kedvem égi mása.
Pedig szép itt a Herbsttag,
ahogy körülkeríti,
mint birtokát a gazda,
a parkot és a kertet,
hogy majd planíroz, ásat,
és télre házat épít
e zöldből és vörösből,
ahonnan úgy hiányzol,
hisz csak neked, ha egyszer,
ha egyszer még, neked csak,
valami házat, allét,
napórát lusta tűvel,
hová a hosszu árnyék
magát befűzni boldog,
s szakadt zakóm zsebébe
a forró őszi holdat
bevarrja éjszakára.

Ez már volt, de nem lehet elégszer:

Az ember egyre jobban lemenne önmagába, na szép, ez igazán na szép. Ott belül egyre jobban Vajdajános, nagyon hideg nyirokba lóg a lába, s az arca nagyon szanaszét. Ott belül nagyon kicsikék az összes angyal, szárnyuk helyén gyereklapát. Ha mehet is, csak úgy megy önmagához, mint a pincébe szénért menne Freuddal, s egymás kezét szorítanák.