In the flesh

Jövő áprilisban, négy év után megint itt lesz Roger Waters - "a rock Wagnerja", ahogy valaki* egyszer fellengzősen fogalmazott. Méghozzá a komplett Wall-lal jön.

Például ezt fogjuk újra hallani:



Az 1990-es Berlin hangulatát, légkörét (az akkori Budapestét pláne) persze nem lehet visszahozni, az örökre elveszett, de a zene ugyanaz maradt, és – csodálatos módon – a hang is. (Ezt mindenki igazolhatja, aki 2007-ben ott volt a Dark Side koncerten.)

* Én.

Bartók: Kontrasztok

Bartók (zongora), Szigeti József (hegedű), Benny Goodman (klarinét) - New York, 1940. május



2/3: http://www.youtube.com/watch?v=YXceJjKDA1Q&feature=related

3/3: http://www.youtube.com/watch?v=nhhErDZKOBo&feature=related

József Attila

Riának hívom

Riának hívom őt
De éppúgy mondhatnám sónak, vagy villámnak is
Sok értelmetlen dolgot csinálunk, azt mondjuk rá, hogy szép s azután kiejtjük kezünkből
Röntgenfényből faragták, átsugárzik a falakon és szavaimon
Haj, de igen messze van
Ha egyedül vagyok, odaül homlokom elé, nagyon fájhatok neki
Sóhajt s testemre hullajtja fájdalmait

Csodálatos, hogy más nem vette észre feje fölött a virágokat
Pedig én láttam, hallottam is, színes harangokat dobálnak jobbra-balra
Belőlük mosolyognak föl jövőbeli gyerekei
Közöttük jár, nagy gonddal ügyel rájuk, de erről sem tud
Azt hiszi ilyenkor, hogy takarít, vagy, hogy engem kínál meg vacsorával

Egy hangvilla két ága vagyunk
S mégis, ha egymásra nézünk
Néha rekedten száll föl a szomorúság.

Bob és Jesse

Odetta (1930-2008)

Timber (Jerry the Mule) (1960 k.)
She Moved Through the Fair (1963)
With God on Our Side (1965)
Tomorrow Is A Long Time (1965)
Paths of Victory (1965)
Hit or Miss (1990 k.)
Bourgeois Blues (2005)
You Don't Know My Mind (2006 k.)
The Midnight Special (2006 k.)
The House of the Rising Sun (2007)
Rock Island Line (2007)
Glory Halleluja (2008)
Keep On Moving It On (2008)
Sometimes I Feel Like a Motherless Child (2008)

A nem hallható információk pedig itt.

BookArt

Már majdnem két hónapos a dolog, de csak most találtam rá. Nagyon tetszik.
Ha a rajzkészségem nem állt volna meg egy nyolc hónapos gyerek szintjén, részt is vennék a mozgalomban. Így viszont a nálam ügyesebbeket biztatom (vagyis mindenkit).

Nádasdy Ádám

Az előbb – egész mást keresve – véletlenül belefutottam az Ács János-féle kaposvári Marat/Sade-ba. És erről eszembe jutott Nádasdy régi, kellemes-szellemes verse, a Kerthelyiség éjjel. Elkezdtem keresni a neten, hogy bemásoljam – de nem találom. Úgyhogy most, időt és két mutatóujjamat nem kímélve, idepötyögöm A bőr és a napszakok kötetből:

Már mentem volna, csak még épp leültem
a borzasztóan hideg dobozos sörömmel
a kerthelyiség jelképes, térdigérő,
barátságosan langymeleg falára,
úgy félfenékkel ültem, babusgattam
a sört, hogy hátha kissé megmelegszik,
nem bírtam, hogy ott mindent annyira
lehűtenek. Hát, nem jött össze semmi,
és nem tudtam, hol alszom. A vonat
rég elment, taxival meg – na ne is
gondolkodjunk ilyesmiben tovább.
Egyszer csak meghallottam, hogy szuszog:
egész közelről szuszogott, mögöttem -
illetve én ültem le háttal őneki,
nem vettem észre. Meghívott magához,
pár percre volt gyalog. A sörömet
lóbáltam menet közben, ittam is,
de nem jutott eszembe semmi más,
ő hallgatott. Késő is volt nagyon.
Én izgága vagyok, aggaszt a csend,
még ilyenkor is, hegynek fölfelé.
Megkérdeztem, hogy hívják. Mondta, Peter.
Aha, mondtam, és Peter what? Tűnődött,
vagy csak az utat nézte: nehezére
esett a gyaloglás, mert sánta volt.
(Ez nem látszott a kerthelyiség sötét,
jelképes, térdigérő kis falánál,
a szeme látszott csak, az álmatag,
úszásra hajló, nagy kerek szeme,
meg a keze, amiben remegett
a cigaretta.) Megvonta a vállát
(vagy csak hogy sánta volt?), és mondta, Weiss.
Nevettem: Peter Weiss? És ugyanazzal
a svunggal rávágtam, hogy Marat/Sade.
Ostoba vicc volt, hegynek fölfelé.
Nem reagált, csak ment, mozgott a válla.
„És hová valósi vagy, Marat Sade?” –
kérdezte aztán, a kerek szemével,
és beengedett valami kapun.

Váli Dezső

Zelk Zoltán kilenc műterme – ikonfal (A/10/35)

olaj, farost, 181 x 181 cm, 50 x 50 cm-es kazetták

Mint a szarvas

Tegnap a Fesztiválzenekar koncertjén elhangzott az észt származású Arvo Pärt egyik műve, a női karra és zenekarra írt Como cierva sedienta. A kórus - a genti Collegium Vocale - kitünő volt, ahogy a zeneker is, a mű pedig rendkívüli.
Sokkal szebben: "Láttam, hogy szinte semmi sincs a kottában, de a középkori zenéből szerzett tapasztalataim megsejtették, hogy minden benne lehet." (Paul Hillier)

A tegnapi darabból nem találtam részletet, de sok mást igen, íme, mutatóba néhány:
Sanctus
Agnus Dei
De Profundis

Kész az egész

Régi és újabb Tóth Krisztinák

Dosszié

Nem fájt? Figyelsz egyáltalán?
Nem figyeltem. Néztem hanyatt a kanapén, hogy
süt át a fény a színes karikákon:
mint egy templomban, sárga, kék, piros
ólomüveg: lakásban ilyet sose láttam.
Sietni kellett, ötre jött az anyja.
Letolt gatyában ugrált ki utánam,
a kádban guggoltam, ő a csaphoz állt.
Szerintem is klassz. Reggelenként a legszebb.

Tizenhat voltam, eltelt még tizenhat,
mellettem állt a piros hetesen:
... az ólomüveg, tudod, az ebédlő
és a nappali közt, azt ugye meghagytátok?
... dehogy hagytuk. Azt még apám csinálta,
színes dossziék a két ablak között,
a vállalattól hozta haza őket...
... én most leszállok, metróval megyek.

Mért lepleződnek le mindig a csodák.
Mikulás. Gólya. Most meg ez.

Fotó: Vancsó Zoltán

Kutya
Fekete földrögnek tűnt, az olvadáskor
hegyoldalról leomlott hókupacnak.
Sötétedett, nem látszott más a tájból,
csak ónos földek, párás volt az ablak,
ahogy közeledtünk, úgy tűnt, mintha mozogna,
mintha egy kabát emelgetné a karját,
egy árnyékstoppos az útszélre dobva,
amin fényszórók tekintete hajt át.
Hol felvillant, hol eltűnt, de a sorban
odaérve mindenki kerülőt tett,
nézni kezdtem az útpadkát, hogy hol van,
és egyszer csak ott volt. Mint egy merülő test,
a mellső két láb támaszkodott a sárban,
mintha indulna, orrát a szélbe tartva,
a felső rész figyelt. De mögötte, láttam,
péppé roncsolva terült szét az alja.
A véres szőrből kiálló hátsó lába
egyenletes, kínos ütemre rángott,
ült a fél kutya, nyitva volt a szája,
és láttam a szemén, hogy mindent látott.
Kiabáltam, hogy állj meg, húzódj félre,
könyörögtem, hogy mentsd meg, üsd el, bármi,
vagy legyen mögöttünk már valaki végre
aki ráhajt. De hát mit kell csinálni?!
Mit kell csinálni? – emelted föl a hangod,
mit akarsz tőlem?! Mégis, mit akarsz tőlem?
Azt akartam, hogy állj meg és ne hagyd ott,
ha megtaláltad vagy vedd fel, vagy öld meg.
Egész héten ott volt a kutya köztünk.
Arra gondoltunk, jobb volna mégis otthon.
Mintha mi volnánk, akik az útra löktük,
és szavakkal kéne kerülgetni folyton.
De mégse tudtam nem akarni, hogy este
fölém hajolj: feszülő karodat néztem,
próbáltam nem gondolni a testre,
ahogy ott támaszkodik az árokszélen,
arra az ütemes mozgásra, miközben
a szemed a távolba néz és nem felel,
hogy mennyi, mennyi ádáz lemondás
van abban is, ahogy szeretkezel,
ahogy azt kérdezed, mégis mit akarsz tőlem,
miközben ütöd a kormányt és rám se nézel,
és látni a vállad mögött a szitáló esőben
ázó tájat a véres, téli éggel.

Fotó: Nándorfi Máté

A világ minden országa

Forgott a nyárfavatta, nem volt kitáblázva az égető,
aztán feltűnt a műút végén a csavart kéményű pléhtető,
és tudtam, hogy az az, valaki mobilozott az udvaron,
a kapu tárva-nyitva állt, köszöntem, gondoltam, úgy hagyom,
megállított egy férfi, kérdeztem, hogy jutok az irodába,
szóval maga jött egyre, akkor a maga nagymamája,
éppen időben, mondta, már be van kezelve a néni,
nem mertem rákérdezni, hogy ezt pontosan hogy is érti,
de még igazolnom kellett, hogy a magyar állam polgára,
s az elhunyt ily módon jogosult a hamvasztásra.
A papírokat az asztalra tettem, egy nő meg a gépen
babrált: az útlevél a fűzésnél, pont középen
kinyílt a levegőtlen szobában, mint egy ablak,
pecséttel tanúsítva, hogy birtokosa
a világ minden országába utazhat.

A világ minden országának csarnokában
egy szürke, zúgó monitor előtt álltam,
és figyeltem a nagyanyám útra felöltött arcát,
ahogy a sínen lehunyt szemmel haladt át,
és még hasonlított magára, csak hegyesebb volt az orra,
de már jobban hasonlított az összes földi halottra,
májfoltos, sárga tokká változott, puszta testté,
ez hamis világ timnüce belől menté,
amikor becsúsztatták, hirtelen elnéztem máshová,
és odutta vala neki paradicsumut hazoá,
és széket toltak alám, üljön le, ha kivárja,
de menni kellett a gyerekért az iskolába,
nyomogatták a gombokat, zúgni kezdett az áram,
egy óra negyvenhat volt. Nem hiszek
az örvénylő test feltámadásában.

Nyár turbinája, száraz esőt hadart az égbolt,
hunyorogtam, odakint meleg szél volt,
karcos felhőt kavart, vitte, besodorta középre,
nem őt sirattam, nem beszéltünk már vagy öt éve,
nem azt az arcot, kezet, nem a sápadt gyerekkort,
hanem a testet, a testet, a testet, hogy csak ez volt,
hogy ennyi az egész, leváló bőr, lila körmök, hogy ennyi,
hogy üres test vagyok és hogy nem bírlak nem szeretni,
hogy a világ minden országa egyetlen test maga,
hogy mégsincs otthona, hogy másban sohase ér a test haza,
autók dudáltak és jött egy biciklis, kikerült,
a por a bőrön át lassan a szikkadt szívre ült,
két óra múlhatott, mikor tudtam, még mindig égett –
Mentem valahol az Auchan mögött,
hogy megtaláljam a HÉV-et.

Fotó: Valuska Gábor

Bánk, magában

A tér kihalt.
Behajt a busz, jégkása permetez.
 Mínusz van. Egy hajléktalan
áll ott, de nem jelez.
Táncol. Kezében fémdoboz,
orra helyén lyukak.
Forog az üres járdán,
magában így mulat.

Törött szoláriumcsövek,
a lépcsőkön szemét.
Paplanra köpve ég a hold,
a sarkon ágybetét.
Egy óriás homlokzaton
 világít: Erste Bank.
Kéklő betűk és fényfüzér,
karácsony este van.

Hazám, hazám. Minden bezárt.
Az állomásokon lehúzták mind a rácsokat,
arany halál, ezüst romok,
a szél a fán egy nejlonzacskót rázogat. 

És táncol kint tovább a nő,
forog, forog, szolgálja népe szent javát.

Hazám, hazám, te ellenőr.
Ruhádon ott a karszalag,
és félterpeszben állsz.

Május