Még egy Krasznahorkai-interjú

P. I. hívta fel a figyelmem erre a 2012-ben, eredetileg az Erdélyi Riportban megjelent fantasztikusan érdekes interjúra. Krasznahorkai olyan dolgokat mond el benne, amelyeket előtte sehol, semmikor. 

(Hogy Víg Mihály "Végh"-ként szerepel az interjúban, abban remélhetően nem a szerkesztő, hanem  a nyomda ördöge - adott esetben az interneté - a ludas.)

Krasznahorkai László hatvanéves

„[...] utoljára akkor sírtam, amikor a Sátántangó-t forgattuk Tarr Bélával, a kocsmajelenetet. Az egyik szereplő énekelt egy dalt hullarészegen tangóharmonika-kísérettel. Az a dal, és ahogy ezt énekelte, olyan megrendítő volt, hogy ahogy ültem, egyszer csak azt éreztem, dőlnek a könnyeim. De furcsamód azt is éreztem, hogy miközben dőlnek ezek a könnyek, a jobb lábam teljesen elzsibbadt. Aztán vége lett, feleszméltem, hol vagyok, hogy egymás mellett ülünk Bélával, és nézzük a monitort. S akkor vettem észre, hogy Tarr, akinek szintén elhomályosult a tekintete, iszonyatos erővel szorítja a jobb lábamat még mindig, és szorította végig. Hogy sikerüljön ezt a csodálatos állapotot rögzíteni. Hogy ne történjen semmi közben. Hogy meglegyen. És meglett. Ez volt az utolsó, amikor sírtam” – mondta 2011-ben Krasznahorkai a Dömötör Ági által készített kiváló interjúban.