Robert Capa

Egy 1947. október 20-ai rádiós hangfelvétel itt meghallgatható. Ez az egyetlen olyan dokumentum, amelyen megőrződött Capa hangja.

Capa-portrék: Gerda Taro

Október 20.

1554: BALASSI BÁLINT, 1854: ARTHUR RIMBAUD

EGY TÖRÖK ÉNEK: "BEN SEYRANA GIDER IKEN"

Minap múlatni mentemben
Jöve két kegyes előmben,
Egyik monda: Hallád, legény,
Melyikünk szebb, ez-é vagy én?

Felelém: Ez szót nem fejtem,
Vétekben én nem leledzem,
Nem akarok megfelelnem,
Mind szépnek tetszetek nékem.

Néktek szemetek fekete,
Két-két narancs kebletekbe,
Vagytok szépek személytekbe,
Édesek beszédetekbe.

Monda ismét: Kérdlek téged,
Melyinket vennéd inkább meg?
Melyinkért adnád több pénzed?
Mondd igazán feleleted!

De imhol néktek az igaz,
Szépségtekről rövid válasz,
Szömölcsöt visel mellyén az; 

Azki legszebb, kisebbik az.

KÓBORLÁSAIM

Mentem, két öklöm két ronggyá rohadt zsebemben.
A köpeny vállamon már eszmévé szakadt.
Szolgáltalak, Múzsám, menvén az ég alatt,
s nem álmodott meg hejh! szerelmet senki szebben!

Féltett nadrágomon nagy lyuk ékeskedett.
Kicsiny Hüvelyk Matyi, rímet pergetve léptem
s mélán. Szállásra a Nagy Medve várt az égen.
Csillaghad döngicsélt lágyan fejem felett.

Hallgattam züm-zümük s egy árok volt az ágyam
szeptember estejein s a homlokomra lágyan
mint frissitő ital, estharmat csöppje hullt;

rímeltem s míg a fák között vad árny hajolt át,
térdemre dőltem és sebzett cipőm zsinórját
pengettem egyre csak, mint lanton méla húrt!

Radnóti Miklós fordítása

Jacqueline du Pré

Portréfilm a zseniális csellistáról:

Schubert: Pisztráng-ötös (Du Pré mellett Barenboim, Perlman, Zukerman, Mehta):

A világ első fennmaradt légifotója

James Wallace Black: Boston, ahogy a sas és a vadliba látja (1860. október 13.) 

Köszöntyű

60 éves Parti Nagy Lajos. Isten éltesse!

Fotó: Szüts Miklós

A méltó laudációt már 2004-ben megírta Réz Pál, a Magyar Irodalmi Díj átadása alkalmából. 

http://parti-nagy.irolap.hu/hu/rez-pal-koszontyu

Ebben a blogban jó sok bejegyzés szól PNL első hatvanévi munkásságáról (és még így is sokszor vissza kellett fognom magam, hogy ne tegyek be még több verset vagy prózát tőle), most egy nagy versével meg 15 – általa elmondott – Magyar mesével gyarapítom a sort.

Fotó: Stekovics Gáspár

SZÍVLAPÁT
(Holaha zanzák)

                             „hezitt állok, mást nem tehetek”

Egy originál haza-ötlet
hiányzott péntek éjszaka.
Az égbolt füstös, lomha kotlett,
szállongott rím és vérszaga.
„Elmentem és megyek haza”,
de hogy hová, az fel nem  ötlött,
fáradt agyam a fellaza
memórián át kikönyöklött.
A Duna csak folyt és Plaza,
folyott le rajta kurd, török, lett, 
múlt és jövő híg halmaza,
folyott le szerzet és öröklet,
elmentem én hová haza,
s a rím kedvéért negyed öt lett.

*

Ezernyi fajta népbe töppedt,
de  hetyke elmebajsza áll, 
láttam egy szónok ordibál:
csak keze van, mit égbe lökhet,
mert bár a múlt merő öröklet,
miért, hogy sorsa íly fatál,
s csörgőként rázva csontos öklet,
azt hiszi, megdeterminál?

*

Ha nyelvvel és ha felesel,
ha Cola Light, ha langy melasz,
ha pótkávé, mit teleszel ,
kenyérrel nénikém tavasz,
ha egyfogaddal megeszel,
a nyammogásod is vigasz,
ha fel-feldobott kő leszel,
ha óvatlan vagy épp ravasz,
és mondjuk puff, és rámesel,
hazám, hazám, te Mol, te Shell,
te szép aranykalászvegasz,
tiéd vagyok, bármit teszel,
tehozzád mindenem ragasz
kodik s adyk

*

Mentem haza, s a haza hol van?
halkan szuszogtak kinn a fák,
álltak mint ágyúk, huzagoltan,
s szétágyúzták az éjszakát.
A rím kedvéért: bandukoltam,
mögöttem már a Jászai,
és jöttek vélem szembe holtan
kockacsaták vén ászai,
aranypufajka rajtuk, könnyü, vattás,
itt minden éjjel hídavattás.

*

Az én hazám kopott kabátú,
de nékem zizzenő dzsoging,
szemében egy-egy szívlapát bú,
csuklik kicsit, kicsit meging,
a forma rácsán rendre átbú,
(bár össze kéne tartanom)
a szertelóbált kezü-lábú,
de hazafias tartalom,
mit illenék kiköltenem:
hazám hazám te min  -- de nem.

*

Engem a látvány meghazáztat,
én városom megkönnyezem,
Budapest mint egy nyári láz hat,
és lázmérővel szúr szemen.
Mint szerteszórt, lágy pislogás,
nézlek, higanygőz partidon,
te százszor összejárt kamás’,
mennyit kibír egy versidom,
csámpás rímecskék mennyi ökrét,
és mennyi rep kényt, limlomot,
mi egy kádmélyi szürcs öröklét
rossz lefolyóján elfolyott,
vagy  most folyik le rajta épp,
titá titá ez töltelék                     .

*

A péntek éj most foszlad át,
keletről bordó kombiné,
tolnak  egy rózsaszín ladát
az utcán Zombi s Zombiné.
Mivel a Zombi készüléke
tök lemerült Vecsés alatt,
s az eröltetett feltöltése
leszívta nékik a Ladat.

*
Hazám, kiírtam már magam,
s ha olykor, dinnyehéj  nyomán,
verses lovam megúsztatam,
novell kéne inkább s  román,
s ha épp novell, félig román,
vagy tán egészen az,
lírám szájában édesül az étel,
két szék között, az már igaz,
mire megy gyémánttengelyével
ki nem nyugodhat egy lován?

*
Hazám, te szép vezérfonál, 
ne hidd, hogy elveszítelek!
A hajnal már a sarkon áll,
köztisztaságimunka kezd.
Elszódalolt egy évtized,
s bár törmelék az lenne még,
mi csattogott volt, hév tüzed,
akár a gáz, dünnyögve ég,
dünnyög a lumbágós derék,
a század kissé megtized,
kevesebb lend és több kerék,
s nátótag lettek Ischlerék.

*

Az éjjel bársony nescafék.
Hűltek az utcán, két csapott
kanál és tejporszármazék;
rányitottam a vízcsapot.
Ki ínyenc, az tán fölsikolt,
de lassabb volt  a gáz, min
a kávévíz csak tapsikolt,
és dongott, mint a jázmin,
szellőzködött a nagy melegbe,
míg odva mélyén elsimedve
morgott e nyelvi mű miatt,
morogjon, aki buksi medve,
édes hazám, ne vedd szivedre,
hadd legyek hűs

(2003)

(Itt meg is hallgatható a Szívlapát a szerző előadásában.)

Fotó: Szécsi István

Bari Károly

HAZÁNK

Ráncokkal szíjjazta arcunkat
e földhöz az idő, e csontokkal-kártyázó
temetőhöz ráncokkal kötött, nem jön
tavasz, nem jön tél sem, hogy eloldozzon,
szívünket éjszakánként álom-ekékkel szántja körbe
a sötétség, ideszülettünk virággyökerek étkéül;
megsirattatni magunkat a szélben hófehér esővé ijedt
almafákkal, mert még szeretőnk sincs, ki könnyet ejtsen
értünk, elszöktek, elfutottak csalódva, hajnali füvek tornyain
harmat harangokat kondított halálba a léptük, ez hát
a hazánk, ez a káromkodásainkra-feszített
szegénység, dobravert életünkért a nyomorúsággal-alkudó
kalmár, nem rejtőzhetünk mezők vállaira taszított
homály mögé innen; zúzmara-szőrű ágak mögé nem
rejtőzhetünk, törvények, szerelmek vigyázzák
szökésünk, éjszakák fekete csontjaiért marakodó
kutyák, lobogni, zúgolódni itt tanított
a tűz, suttogta nekünk villámmá dühödve:
csillaggá feketedsz hajlongó sors!

 ***

Három képvers