Két hang

Elhúztuk a szánkat, amikor megnéztük Komlósi Ildikó és Marcello Giordani áriaestjének programját. Bizet-k, Verdik, Mascagnik, Leoncavallók tömegével, csupa agyonjátszott, unalomig koptatott operasláger. De hát – gondoltuk – aki bérletet vesz, hogy végre Cecilia Bartolit hallgathasson, annak tudomásul kell vennie az árukapcsolást.

Kijött Giordani, egy önelégült, kiöregedett NB I-es focistának tűnő, rosszul öltözött férfi – na még ez is, gondoltam -, de aztán elkezdett énekelni.
Gyönyörű, telt hangon, helyenként virtuózan, lemezfelvétel-minőségben. Utána Komlósi Ildikó, szintén tökéletesen, némi manírral persze, de egy dívánál ez szinte elengedhetetlen.



Az ember egy idő után azon kapta magát, hogy még a Kacagj, Bajazzó! meg az Habanera is tetszik neki. A koncert egyre csak jobb lett, a szünet után egyenesen szenzációs, Fáy Miklós legyen a talpán, aki kifogást talál benne - a két-két ráadás pedig igazi tomboló siker.

Merthogy a legvégére hagyták persze a leghatásosabb áriákat, a Nessun dormát



meg a Csókáriát. (Ha az ember fülében nem az őserejű, letaglózó Jessye Norman hangján szólalna meg a Csókária – de sajnos óhatatlanul úgy szólal meg -, akkor azt mondaná, hogy ilyennek kell pontosan lennie.)

A Marco Balderi vezényelte Miskolci Szimfonikusok is kitűnően muzsikáltak - szóval emlékezetes koncerten voltunk az este.

És 11-én jön Bartoli!