Parti Nagy Lajos

Parapet

A Szív utcában minden este
fát vág egy asszony, hitvány, tarka
pongyolájában semmi teste,
egy kés, egy bárd, egy tompa balta
végén sikong, se kora, se neme,
csak ez a tűz, mi eluralta,
és csak a házak parapet-szeme,
mintha az Isten nézne rajta,
nézné bárányát és a fát,
ahogy cibálja, hasogatja
a bárd, a kés, a tél, a balta
a tarka pongyolát s magát,
míg egy halom lesz asszony és fa
s így mindegyik determinált.


(ponty)

jaj cica karácsony van
mennyél ki egy pillanat
eléggé herótom van
agyoncsapom a halat
de hát vagy ő vagy én
csak add ide a kisláb
ost na ez a szegény
meg se tejes se ikrás
könnyű mondani onnan
asszed egy leányálom
epéje mindennek van
csak ezét nem találom
a fal pirinyót véres
de mindennek van ára
ne kijabáljál édes
dehogy mostad hiába
azér nem könnyű élni
éppenséggel promt nehéz
pont olyan a halé ni
ahogy isten szeme néz


(…)

mért legyek én szobatiszta
kiterítenek úgyis
mért ne legyek szobatiszta
kiterítenek úgyis


Egy hosszú kávé

Ma ősz van és vasárnap,
avarszag és dohányzom,
az asztalkán fajanszban
még gőzölög az égbolt,
egy öntöttvas fotelben
ülök a cifra balkon,
kavarva hosszu kávét,
míg végre lusta tükrén
eloszlik és bedrappul,
mint kondenzált ökörnyál,
a kedvem égi mása.
Pedig szép itt a Herbsttag,
ahogy körülkeríti,
mint birtokát a gazda,
a parkot és a kertet,
hogy majd planíroz, ásat,
és télre házat épít
e zöldből és vörösből,
ahonnan úgy hiányzol,
hisz csak neked, ha egyszer,
ha egyszer még, neked csak,
valami házat, allét,
napórát lusta tűvel,
hová a hosszu árnyék
magát befűzni boldog,
s szakadt zakóm zsebébe
a forró őszi holdat
bevarrja éjszakára.

Ez már volt, de nem lehet elégszer:

Az ember egyre jobban lemenne önmagába, na szép, ez igazán na szép. Ott belül egyre jobban Vajdajános, nagyon hideg nyirokba lóg a lába, s az arca nagyon szanaszét. Ott belül nagyon kicsikék az összes angyal, szárnyuk helyén gyereklapát. Ha mehet is, csak úgy megy önmagához, mint a pincébe szénért menne Freuddal, s egymás kezét szorítanák.