Seicento

Régizene Itáliából, eléggé vigasztaló és megnyugtató. Ez nem is csoda: Il Giardino Armonico.

A szerzők, akiket már kiszemeltem:

Tarquinio Merula,

Dario Castello,

Marco Uccellini

Petri György

[Irónia és melankólia]
Az ironikus beállítottság alapvetően egy kérdező viszony a világhoz. Illetve a világról való vélekedéseket illetően. Az ironikus ember folyton kérdéseket tesz föl: Tényleg így van ez? Biztos, hogy így van ez? Nem lehet, hogy a másiknak van igaza? Vagy részben nekem, részben neki? Ebben különbözik az irónia a cinizmustól. A cinikus ember közömbös az értékek iránt, az ironikus az ésszerű kétely terhét viseli. Mivel nem bújhat ki a bőréből, természetesen vannak meggyőződései, de mivel tisztában van az emberi elme és ítélőerő korlátaival, ezeket nem tartja mások számára kötelezőnek; hiszen abban sem lehet biztos, hogy holnapután osztja-e majd a saját tegnapelőtti meggyőződését.

A cinikus ember mások szenvedésén röhög, az ironikus a saját önsajnálatát igyekszik leküzdeni.

Az ironikus ember soha nem válhat sem fasisztává, sem bolsevikké. A cinikusból - érdekei szerint - akármelyik lehet.

Végül, de nem utolsósorban. az iróniából sohasem hiányozhat a szeretet. Tudom, hogy ez igen problematikus - mivel nehezen definiálható - kategória, de kétségtelenül tudjuk, hogy létezik.

Ami a melankóliát illeti: nem ellentéte az iróniának, hanem a komplementere. (Természetesen nem pszichiátriai értelemben használom a szót: nem a mélakórra gondolok.) Lényegében a mulandóság felett érzett szomorúság. Szomorúság amiatt, hogy eszméink elavulnak, szerelmek elmúlnak, barátságok megzápulnak. Hogy csupán egyetlen bizonyosság van: meg fogunk halni. Ezt viszont a melankolikus ember békésen tudomásul veszi. A melankólia voltaképpen halk, rejtett derű.

Nemnemnem
Itt most a nincs van.
Felelős hülyék és felelőtlen gazemberek
virágkora. Nem! Nem! Nem!
Ez nem kell nekem, ezt nem akarom!
Sok a felkiáltójel.
A kérdőjelek helyénvalóbbak lennének.
Kérdésessé vált
létezésem értelme.
Az öngyilkosság viszont nem kiút.
Illetve „ki”-nek „ki”. Csak nem út.
Úgy néz ki: hovatovább nincsen hova tovább.
Valamikor akartam valamit többedmagammal.
Már nem akarok semmit.
Egymagam vagyok.
Illetve ez hülyeség: fordítok, lektorálok,
ténykedem. Tehát tényező vagyok.
Ha akarom, ha nem. Vagyis, gyáva vagyok.
Nem merek a belső sötétbe ugrani.
Inkább elüldögélek a Hotel Abgrund teraszán,
és nem mondom, hogy Nem! Nem! Nem!
Iszom a sörömet, és verset írok,
élvezettel szívom a cigarettám
(vagy ha nem is élvezettel, de szívom).
És? Pereg a homokóra, és múlik el az élet.
Ez még aránylag jó. Egyébiránt:
minden mállik és széled.
És nem tudom mondani, hogy nem! nem! nem!
Feloldódik minden egy nemigenben.

Mosoly
Meg fogok halni. Nem is oly sokára.
S ez olyan könnyű szédülettel tölt el,
mint ifjúkoromban kezdő dohányost -
az erkélyen reggelente leszívott
első néhány slukk. Ez azóta elmúlt,
persze, ahogyan elmúlt annyi minden.
Hovatovább csak egy maradt velem,
de az igen, Istennek hála érte!
A szem mohó, éhes kíváncsisága,
a nézés gyönyöre, hogy minden látvány
a maga más-más módján színöröm:
egyforma szép a szurok és a csurgatott méz,
és egy kazánház tekergő csövei
burkolva üveggyapottal és sztaniollal.
Vagy egy tengerszem türkizcsöndje kék fenyõk közt
és a levegő üveghidege. Egy eldobott
üres cigarettásdoboz céltalan zörgő
összevissza szálldosása az út betonján
a változó szél szeszélye szerint. A mosoly
egy besüppedt ínyű fakó banyácska arcán,
a szemzugában sárga gyantacseppként megülő könny,
valamint a feszes húsú ifjú leány
csöppnyi tokája, fogainak kimutatott fehérje,
miből, bár csak egy kissé, túl sokat mutat,
ám ez nem baj: a szépség
fűszere és forrása a hiba.
De nemkülönben a munkásasszonyok visszeres lába,
és a piacon a halárusnő pontyvértõl és harcsanyáktól
iszamos, félig elfagyott, szederjes, lilás keze -
Mert az angyal a részletekben lakik.

Fotó: Szebeni András

Cseh Tamás ma 68

Élőben a Huszonötödik Színházban hallottam őt először, 1972-ben.

Emlékszem, Az ócska cipő fogott meg leginkább – akkor még nem tudtam, hogy ez volt a legelső, Bereményivel közösen írt daluk 70-71 vodkaszagú telén.

Konok Tamás a XIX. század izmusairól és Van Goghról

Konok Tamás (1930) festőművész a BME Építészmérnöki Kar doktori iskoláján tavaly február-márciusban előadás-sorozatot tartott a XIX. századi festészet történetéről, Van Goghnak két előadást is szentelve.
(A www.6b.hu oldalon vannak fent a videók, de a beágyazásukkal sajnos nem boldogultam, úgyhogy csak az öt linket tudom ide tenni.)

Bevezető

Akadémizmus

Realizmus (Courbet)

Van Gogh 1.

Van Gogh 2.

Szőke nő

„Nem értem … hogy mennyire van ez még mindig itt”, „Szerintem a szőke haj a kulcsa. Befested a hajad szőkére, akkor mindenki odafigyel” – mondja Méhes Marietta a Quart videóriportjában, amely abból az alkalomból készült, hogy több mint 26 év után megint itthon van, és a jövő héten fellép a Gödörben az egykori Trabant dalaival és – többek között - Menyhárttal, Víggal, Másikkal, Vetővel, Lukinnal. „Amikor újra meghallom ezeket a zenéket … meglep, hogy mennyire jók.”
Bizony. Ennyire:



Ugyanez feldúsítva Lukáts Andorral és Bogusław Lindával:














Pedig ezeken nem is szőke volt, mégis:

El cant dels ocells

Se a címeket, se a lelőhelyeket nem tudom, de muszáj pár Mirót most!







És csapjunk akkor katalán napot: a képek mellé egy katalán dallam, és lehetne a csellista is katalán, persze, de mégis inkább legyen az Isserlis-féle előadás (amikor 2003-ban játszotta ezt a Zeneakadémián - a kevés kivételes eset egyike volt ez, amikor a ráadás darabbal nem volt gond, sőt -, igen megtetszett), kb. a 20. mp-től hallható majd:

Szemethy Imre

A hetvenes-nyolcvanas évekbeli rézkarcait szeretem leginkább. Ezek közül három:

Oxigén

Zsilip

Kecskebéka-blues

József Attila

Makó, 1924. jan. 4.

After-party

Gould felülmúlhatatlan. De legyen akkor még egy Bach - a BWV 1029 III. tétele -, Schiff-fel és Perényivel: