Koncert, végre

(Az eleje itt.)

A program (Corelli, Bach, Mozart, Bartók, Sosztakovics) nagyon sokat ígérő volt, és nem is csalódtunk, sőt. Rolláék hozták szokott megbízható formájukat, a két szólista közül viszont szégyenszemre csak Boldóczkit ismertük, Gyenyisz Macujevet sosem hallottuk még. Na de most annál inkább.
A – nem véletlenül - „irkutszki Horowitznak” becézett harminc-egynéhány éves pianista elképesztő erővel, energiával, briliáns technikával - és némi (?) hatásvadászattól sem mentesen - játszik, és igencsak jól állt neki a Sosztakovics-mű. Az utána játszott két ráadás bántóan elütött a Sosztakovicstól, de azt annál inkább bizonyította, hogy mekkora virtuóz Macujev.
Háttérbe is szorította némileg Boldóczkit, aki pedig a Sosztakovicsban is, de főleg a trombitára átírt Bach-oboaversenyben egészen kiváló volt.
Egyébként eredetileg a Bartók-Divertimento lett volna a zárószám, de megcserélték a sorrendet, nyilván azért, hogy lehetőség legyen Macujev ráadásszámaira meg vastapsos* megünneplésére.

*Tudom, hogy ma már a siker elképzelhetetlen ütemes taps nélkül – de mivel énbennem ez egy életre összefonódott a Sztá-lin, Rá-ko-si, Sztálin, Rákosi! skandálással és a vele járó standing ovationnel, mindig a hideg futkos a hátamon, amikor hallom, és én ilyenkor is renitens módon összevissza csapdosom a tenyerem.