Bezzeg

A múlt héten a kanadai Canmore-ba érkezett az olimpiai láng, úgyhogy már nincs messze Vancouvertől, a céltól.
A canmore-iak óriási lelkesedéssel fogadták a futókat, és különösen örültek annak, aki az utolsó pár száz méteren hozta a lángot: egy helybéli vak nő.

Aki csak tehette, igyekezett lefényképeztetni magát a fáklyával vagy legalább a formaruhás futókkal,

igazi népünnepély kerekedett, és ebben aktív részt vettek és szó szerint színesítették a nem messze élő siksika (blackfoot) indiánok.Valószínűleg jogos a gyanú a képek alapján, hogy nem ilyen öltözékben járnak-kelnek otthon a rezervátumukban, alighanem van ebben némi idegenforgalmi meggondolás (valahogy úgy lehet ez, mint a hollókőiekkel, amikor népviseletet öltenek a gazdag turisták kedvéért). Az a kissé korpulens úr a sötét szemüvegben

pedig nyilván a pénz- és marketingügyeiket intézi (ő lehet a siksikák Simicskája/Boldvaija), és elképesztően hasonlít az Easy Rider Jesúsára

- akire nem a film legmegnyerőbb figurájaként emlékszünk. ("No esta mal, hermano. Pura vida, hermano.")

De ez harmadlagos. A fontos az, ami minden képen átjön - vigyázat, pátosz következik -: a jókedv, a büszkeség, az öröm, az összefogás, a "különbözők vagyunk, de mind kanadaiak".

Tanulság? Az nincs. Csak eszembe jutott, hogy Magyarország olimpiát szeretne rendezni tíz év múlva.

Uses and Gratifications

Amikor beteg vagyok, szoktam tévézni. Így volt ez már gyerekkoromban is. A nagyanyám megmutatta az ébresztőórán, hogy hová kell érniük a mutatóknak ahhoz, hogy bekapcsolhassam a tévét, ő emiatt nem jött be a konyhából. Így történt, hogy kb. 5 éves koromban láthattam életemben először Filmet.
Ez a film a Jégmezők lovagja volt, a nagyanyám azt hitte, mesefilm lesz. Micsoda szerencsém volt, egyszerűen letaglózott.







Persze nem mertem és nem is akartam megmondani, hogy nem mesefilm volt, mert abban bíztam, hogy lesz máskor is nagyoknak való film, amiről azt hiszik, hogy mese, és így megnézhetem. De nem emlékszem több ilyenre, lehet, hogy volt még, csak azok a filmek nem hagytak nyomot bennem.
Azért nagyanyámnak volt melléfogása a mozival is, úgy 8 éves korom körül. Ekkor mentem először egyedül moziba, Chaplint nézhettem meg, a nagyanyám annyit tudott róla, hogy lehet nevetni a filmjein. A jegy két forint volt, a film pedig A kölyök című. Végigsírtam az egészet, otthon nem is akarták elhinni, pedig nem volt rossz az a sírás.

Aztán megint Eisenstein. A Rettegett Iván, amit kb. tízévesen láttam, ez is szerencsének volt köszönhető, merthogy egyébként pont akkor volt a suliban énekkar, amikor a tévében filmesztétika. Szerettem az énekkart, de a filmeket is. Ezért egy-két énekkart is hajlandó voltam kihagyni, de ha beteg voltam, akkor ez legális volt, persze. A Rettegett Iván, azt hiszem, épp betegség idején ment.
A film után sokáig nem szerettem, ha csak a fali lámpák vagy az állólámpa világított a szobában, mintha picit féltem volna. Így hatott az ejzensteini fény-árnyékosdi meg a többi fogás egy gyerekre, és az is jó volt.




Mostanában kicsit más jellegűek a műsorok, úgyhogy nem könnyű választani. Viccesnek szokták találni, hogy szeretem a nemzetiségi műsorokat, amelyeket ilyenkor többnyire meg is nézek. Főként a román, a szerb és a szlovák műsorokat szeretem. A szlovák és román azért jó, mert gyakran szól Békésről, olyasmiket mutatnak, amiket láthattam, amiket tudok, szóval jó érzés.




A szerb műsorban meg szentendrei, szegedi helyek bukkannak fel, azokat is szeretem. Tegnap szerb műsor volt, de ez most különleges volt, mert nem hazai dolgokról szólt, hanem a Zlatibor-hegységről. Csak az a baj, hogy nem tudom, mi volt benne szerb és mi volt montenegrói... Márpedig a montenegrói sonka elég híres étel, ebben a műsorban meg bemutatták, hogy a Zlatibor-hegységben hogyan készül a sonka. Legyen akkor zlatibori sonka.

Hideg ellen

A Hampton Court-i kertész:

Bartók, a franciák szerint

Csak egy részlet, nem az egész film (habár, azt is meg lehet venni).
Azt hiszem, szép és komoly.

Provence-iális ízlés

Szarvasgomba után kutatok a neten - ott sokkal egyszerűbb -, közben nagyon jó képeket találtam (főként Provence-ból, habár Toszkánában meg máshol is nagy a tuberkultusz):

A szarvasgomba drága ugyan, de nagyon kevés kell a hatáshoz. Tulajdonképpen már az illata is elég: az első alkalommal vadul kerestem a hűtőben, hogy mi a fenének érzem a szagát. Nem volt kifejezetten rossz szag, de nagyon furcsa és szokatlan volt. Aztán kiderült, hogy Petteri vett két szem nyári szarvasgombát, mert bizony a József Attila lakótelepen még azt is lehetett kapni, és a szerzeményt papírtörlőbe tekerve egy csavaros befőttesüvegben tette a hűtőbe. Ennek ellenére teljesen átjárta az a különös illat az egész berendezést. Igen intenzív anyag ez, de akkor még nem jutott eszünkbe, hogy az üvegbe tegyünk egy-két tojást, szórjunk bele rizst, de lehet kísérletezni vajjal, semlegesebb ízű sajttal is szerintem, egészen biztosan átjárja őket a szarvasgombaság, addigra, mire maga a szarvasgomba forgácsonként elfogy. (A szarvasgombagyalu nagyon éles, ezért - jobb híján - étcsokiforgács előállításához is remek. Itt egy bonyolult szarvasgombás étel, csak érdekességként - és ellesni ezt-azt -, de szerintem egy tányér "sűrű" leves is élmény parányi szarvasgombapürével. )

Kulturálódás helyett

Sok egyéb mellett a mai vagy a vasárnapi Nibelung lakóparkra se tudunk elmenni, pedig holnap a darabból kimaradt jeleneteket is bemutatnak az ex-krétakörösök a Mundruczó rendezte film után, és a Színésztánczenekar (Péterfy Bori, Tilo Werner, Láng Annamari, Katona László, Sárosdi Lilla, Darvas Kristóf, Bánki Gergely, vendégek: Csákányi Eszter, Gyabronka József, Rába Roland, Scherer Péter, Viola Gábor, Tóth Orsi) is újra fellép.
Vérzik a szívem, és hogy még jobban vérezzen, ide teszek pár képet azokból a fotókból és videókból, amelyeket a 2008. nyári, millenárisbeli búcsúkoncerten készítettem.